Egy fiatal nő holtteste egy bombatölcsérben, majd közel harminc évvel később egy hétéves kislány meggyilkolása a szolnoki zsidó temetőben. A Tisza moziban tartott előadáson két olyan ügy került elő, amelyekben évtizedek múltán is maradtak nyugtalanító kérdések.
Előző hét csütörtökön Dulai Péter és Vörös András beszélgetett a város két legismertebb emberölési ügyéről. Az előadás középpontjában nemcsak a gyilkosságok álltak, hanem az is, hogyan működött a nyomozás a Kádár-korszakban, és mennyire volt biztos az, amit akkoriban bizonyítéknak tekintettek.
Az első történet 1955 nyarára vezetett vissza. A 19 éves Nemes Erzsébet holttestét július 2-án találták meg egy második világháborús bombatölcsérben, a vasútállomás közelében. A fiatal nő a szolnoki rendőrségen dolgozott, Budapestről tartott haza, amikor megtámadták. A helyszíni szemle alapján szexuális indítékú gyilkosság történt, az áldozatot megfojtották, pénze és karórája eltűnt.
A nyomozás végül a 23 éves ifjabb B. Istvánhoz vezetett, akit a korszak rendőrségi iratai “a szolnoki hírhedt galeritagként” emlegettek. Az előadás szerint több nő is arról beszélt később, hogy korábban erőszakoskodott velük, bár feljelentést egyikük sem tett. A bíróság életfogytiglani börtönre ítélte, büntetését később 15 évre enyhítették.
A történet azonban itt nem zárult le: Dulai Péter kutatásai során olyan dokumentumokra bukkant, amelyek alapján az ügy bizonyítékai ma már korántsem tűnnek megkérdőjelezhetetlennek. A nyomozásban több közvetett elem szerepelt, de kevés volt a konkrét tárgyi bizonyíték. A vádirat például abból indult ki, hogy B. István a szolnoki állomáson figyelte ki az áldozatot, ám erre nem akadt szemtanú.
Az egyik legfontosabb bizonyíték egy sáros, véres zsebkendő volt, amelyről egy ismerőse azt állította, hogy a gyanúsítotté lehetett. B. István ezt végig tagadta. Később az is elhangzott az előadáson, hogy az 50-es évek szolnoki ügyeiben feltűnően sokszor került elő döntő bizonyítékként valamilyen zsebkendő.
A bűntörténész idézte Strauss János, egykori jogász korábbi nyilatkozatát is: “Úgy látszik, Szolnokon az volt a szokás, hogy mindenki eltette a tetthelyen a sértett nyálával szennyezett zsebkendőt.”
A kételyeket tovább erősíti, hogy B. István a szabadulása után is következetesen ártatlannak vallotta magát. Levélben fordult az igazságügyi miniszterhez, azt állítva, hogy a kihallgatások során bántalmazták, és előre megírt vallomásokat írattak alá vele. Az előadáson elhangzott: a férfi még a 80-as és 90-es években is próbálta kikérni az ügy iratait.
A beszélgetés egyik legérdekesebb része az volt, amikor szóba került a martfűi rém, Kovács Péter neve. Dulai Péter szerint léteznek olyan adatok, amelyek alapján nem zárható ki, hogy a későbbi sorozatgyilkosnak köze lehetett az 1955-ös emberöléshez. A férfi akkoriban katona volt Budapesten, és elképzelhető, hogy aznap éppen Szolnokon tartózkodott.
A módszer több ponton hasonlított a későbbi martfűi támadásokhoz, ugyanakkor lényeges eltérések is voltak. Nemes Erzsébetet megerőszakolták és kirabolták, Kovács Péter ismert áldozatai esetében viszont ilyen motívumok nem jelentek meg. A kérdésre máig nincs biztos válasz.
A második ügy már a nyolcvanas évek Szolnokára vezetett. 1983-ban a hétéves Nagy Mariann holttestét a zsidó temetőben találták meg. A gyerek száját zsebkendővel tömték be, fejét kővel ütötték meg, majd egy sírba helyezték. A nyomozók másnap őrizetbe vették az 51 éves Magda Jánost, akinek korábban több szexuális jellegű bűncselekménye is volt gyerekek sérelmére.
Az elsőfokú bíróság rendkívül gyorsan döntött. Három tárgyalási nap után halálra ítélték a férfit. A Legfelsőbb Bíróság azonban hatályon kívül helyezte az ítéletet, az új eljárás végén pedig bizonyítottság hiányában felmentették.
Az előadás egyik visszatérő motívuma az volt, hogy a nyomozás szinte kizárólag Magda bűnösségének igazolására koncentrált. A védelem több ponton is vitatta a bizonyítékokat. A legismertebb ezek közül ismét egy zsebkendő volt, amelyen a szakértők nyálmaradványokat találtak, ám később az sem derült ki egyértelműen, hogy valóban Magdáé volt-e.
A beszélgetés során szóba került egy különösen fontos részlet is: a temetőben lévő, mintegy 170 kilogrammos márványlap elmozdítása. A védelem szerint a fizikailag leromlott állapotban lévő Magda János erre aligha lehetett képes, és a későbbi bizonyítási kísérletek sem igazolták egyértelműen, hogy meg tudta volna mozdítani a követ.
Az est végére nem született végleges válasz arra, ki ölte meg Nemes Erzsébetet vagy Nagy Mariannt. A beszélgetés inkább arról szólt, mennyire törékeny lehet az igazságszolgáltatás, ha egy ügyben mindenáron tettest akarnak találni.
A közönség előtt felidézett történetekben közös volt a bizonytalanság, az ellentmondásos vallomások és az a nyomasztó érzés, hogy bizonyos kérdésekre talán már soha nem érkezik biztos válasz.
Képek: Horváth Zsolt
Most úgy támogatja a független médiát, hogy ez önnek egy fillérjébe sem kerül. Ajánlja fel adója 1%-át a Szol24 kiadójának és járuljon hozzá a szabad sajtó túléléséhez!
